A miniszterelnök úr „szociáldemokrata” csomagja tele van ígéretekkel, de egyelőre kevés konkrétumot találunk benne. A vonaton való „ingyenes” utazás a diákoknak és nyugdíjasoknak a konkrétabbak közé tartozik. Első látásra Fico jó dolgot „ad” az embereknek – ennek ellenére, mi nem értünk vele egyet. Közelebbről nézve ugyanis látszik, hogy ez egy sok igazságtalansághoz vezető felelőtlen populista lépés, amellyel szavazatokat próbálnak vásárolni az adófizetők pénzéből.

Például az összes diákra, nyugdíjasra vonatkozó „ingyén” vonatozás azt jelenti, hogy a vasúttársaságok az adófizetők pénzén a gazdagok gyerekeit meg a magas nyugdíjat kapókat is „ingyén” fogják fuvarozni. Képzeljünk el egy átlagos dolgozót nem a gazdagabb régiókból: 500 euró körüli nettó fizetéssel, két gyerekkel, jókora jelzálogkölcsönnel a nyakán. Ezután az adójából ő is finanszírozni fogja a 700 eurós nyugdíjat kapó emberek térítésmentes utazását. Jó példa a „szociáldemokrata” szolidaritásra és igazságosságra. Vagy van még jobb példa is: lehet, hogy az 1500 euró jövedelmű osztrák nyugdíjas utazásához is hozzájárul majd. Az Európai Unióban ugyanis nem lehet diszkriminálni, a szabályok egyformák kell legyenek az összes uniós állampolgár számára. Ha ez nem így van, akkor kíváncsian várjuk a magyarázatot, hogyan fogjuk ezt elkerülni.

Az átlagos dolgozónk tehát az adójából finanszírozni fogja a gazdagabb nyugdíjasokat (is), miközben ő teljes árú jegyet vesz. De lehet, hogy vonattal jár munkába, és a kormány 50%-os kedvezményt „ad” neki. Természetesen az ő adójából – miből másból? Vagyis az álam egyik zsebéből elvesz (többet), a másik zsebbe meg juttat (kevesebbet). Azok a dolgozók, akik nem vonattal ingáznak, vagy a környékükön nincs vasút (vagyis a túlnyomó többség) meg szívhatnak, ők csak fizetni fognak.

És nem is keveset, tudja ezt a miniszterelnök úr is. Ellenkező esetben a teljes tömegközlekedés ingyenességét ígérte volna. Mert az csak kamuduma, hogy az autóbuszos közlekedési vállalatok nem fuvarozhatják ingyen az embereket, mert privatizálva lettek. Az állam ugyanúgy kifizethetné őket, mint a vasúttársaságokat (beleértve a Regiojet magántársaságot). A városi tömegközlekedés meg köztulajdonban van, így itt még ez a kifogás sem működik. De ebben az esetben a szocialisták már beleszaladnának klasszikus problémájukba, amit olyan jól fogalmazott meg Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök: „A szocializmussal az a probléma , hogy a végén úgyis elfogy a mások pénze”. Ekkora osztogatásra már Ficonak sincs pénze, annak ellenére, hogy kormányzásának következményeként megduplázódott az államadósság és jelentősen nőttek az adó és járulékterhek. Ezek a források sem végtelenek.

Akkor foglaljuk össze: a közpénzügyekben semmi sincs ingyen. A vonatozás sem. Ha a Fico-kormány valamit „ad”, azt nem a saját zsebéből adja, hanem a (jelenlegi és jövőbeli) adófizetők pénzéből. Most úgy döntött, hogy ebből a pénzből kezd kampányintézkedésekbe, mert csökken a népszerűsége. Ez a politika rövidlátó, fenntarthatatlan és felelőtlen, de a Smerben nyilván semmi mást nem tudnak kitalálni. Reménykednek, hogy legalább amíg hatalmon vannak, mégsem futnak ki mások pénzéből, hogy még mindig tudnak majd kölcsönözni és még magasabb adókat kisajtolni az emberekből. B terv, arra az esetre, ha mégis elfogyna a pénz nincs. Hisz hatalomra kerülésük óta az utánunk a vízözön elv alapján politizáltak, miért is lennének egy kicsit is felelősek?

Egyszer egy lakossági találkozón megkérdeztem egy kisfiút: Mi leszel, ha nagy leszel? Azt mondta, elnök. Megkérdeztem, miért, mire azt válaszolta: mert az elnök okos és jó. Milyen egyszerű, de nagyszerű jellemzése egy elnöknek. Mindannyiunkban él egy kép arról, milyennek kellene lennie egy elnöknek, egy államfőnek. A legtöbbünkben szintén egy kedves, igazságos és tiszteletreméltó ember képe él, aki képes a dolgok fölé emelkedni, igazi államférfiként viselkedik és mindig jó döntéseket hoz. Már maga az „elnök“ kifejezés is  tiszteletet ébreszt. Bármely ország bármely polgára joggal érezheti magát kiábrándultnak és csalódottnak, ha a mindenkori elnök képe nem esik egybe az említett elképzelésekkel és elvárásokkal. Márpedig ilyesmi megesik, és nem csak nálunk.

Tegnap részt vettem Andrej Kiska elnök úr beiktatásán. Egyelőre csak az első benyomásaimról, aktuális érzéseimről tudok beszámolni. Örülök, hogy a Híd párt támogatta az új elnök jelölését. A tegnapi nap után meg vagyok győződve arról, hogy megfelel az említett képnek – igazságos, tiszteletreméltó, erős elnök lesz. Valóban minden polgár államfője lesz, ahogy megígérte: „Az alkotmányt betartom, a polgárok érdekeit védeni fogom“. Mégpedig akkor is, ha ki kell állni a kisebbségek és a gyengébbek mellett, amikor igazuk van. Ígérete szerinttiszteletben tartja Szlovákia sokszínűségét, a tolerancia és az együttműködés híve lesz, vállalja a türelmes közvetítő szerepét azokban a témákban, amelyekben elengedhetetlenül szükséges az érintett felek közti megbeszélés és megállapodás. Hogy olyan ország elnöke lesz, ahol mindenki jól érezheti magát, ahol egy csoport sem nyomhat el egy másikat, ill. nem élvezhet előnyt a másik kárára. Ígérete szerint akkor is kitart emellett, ha a polgárok – néhány hónapos hivatali tevékenysége után – majd már nem tekintik őt „nem politikusnak“ és elmúlik az újdonság varázsa.

Kívánom elnök úrnak, hogy sikerüljön úgy ellátnia a hivatalát, hogy tevékenysége és az a bizonyos elképzelésünkben élő, elnökről alkotott kép összhangban legyen egymással. Hogy minél több polgár érezhesse úgy: ő az én elnököm. Természetes és őszinte tisztelettel. Nem csak illemből.

Már két év is eltelt azóta, hogy egy stúdióbeszélgetés alkalmával Berényi József egy odavetett megjegyzésében azt találta mondani, hogy az MKP két hónap alatt összehoz egy autonómia-tervezetet.

Nos, úgy vagyunk mi az MKP autonómiatervezetével, mint egyszeri ember a jetivel: mindenki beszél róla, de még senki sem látta. Mi ugyan nem láttuk, de ami a fő, Csáky Pál bejelentette a nagyérdemű közönségnek: Orbán Viktor már látta. Lehet, hogy az MKP úgy gondolja, Orbán Viktor fogja nekünk elhozni a területi autonómiát? Attól tartok, az ő támogatása – bármilyen energikusan is tud annak hangot adni – Szlovákiában inkább rontja az elfogadtatás esélyét.

A mi stratégiánk jelentősen különbözik ettől. A Híd 2013 szeptemberében mutatta be Vízió 2016 c. stratégiai anyagát, amelyben elsőként a szlovákiai magyarokat képviselő politikai pártok közül célként fogalmazta meg a kulturális és oktatásügyi önkormányzatiság megteremtését. Ez a program reális alapokon nyugszik. Nem jártunk a fellegekben, amikor megalkottuk. Alaposan végiggondoltuk a Szlovákiában élő magyarság geopolitikai elhelyezkedésének sajátosságait, földrajzi széttagoltságát, kulturális és oktatási igényeit és mindazt, ami a nyelvünk, kultúránk és identitásunk megőrzéséhez szükséges. Meggyőződésünk, hogy ha az identitásunkkal szorosan összefüggő kérdésekben a saját kezünkbe tudjuk venni a sorsunkat, ha ezekben az ügyekben nem leszünk kiszolgáltatva a mindenkori kormány kénye-kedvének, sokkal nagyobb esélyünk lesz arra, hogy egységbe kovácsoljuk a magyarságot és megerősítsük a nemzeti hovatartozás érzését.

Ehhez az is kell, hogy a magyarság bátran vállalja identitását, nemzeti sajátosságait, regionális kötődését. De mi nem külföldön keressük ennek a tervezetnek a támogatóit, hanem elsősorban itthon. Mi ésszerű, világos és határozott érveléssel, következetes érdekképviselettel igyekszünk elérni ezt a nagyon is reális célt. Már a következő parlamenti választások előtt szeretnénk szövetségeseket megnyerni a céljaink támogatására. Az sem egy utolsó szempont, hogy a Híd szlovák politikusai is a magukénak érzik és felvállalják ezt a célkitűzést, ami jelentősen növeli az elfogadás esélyeit.

A szlovákiai magyaroknak sikerélményekre van szükségük. Ezért olyan tervekkel kell előállnunk, amelyek megvalósulására reális lehetőség van, és amelyek rövid és hosszú távon is javíthatják a közösség túlélési esélyeit.

Több újságíró is számon kérte rajtunk az utóbbi napokban az SPP visszaállamosítása kapcsán, hogy a Népi Platform pártjai és parlamenti képviselői nem tudják kellőképpen felhívni a figyelmet a kormány szándékának a visszásságára, erre a hatalmas lenyúlásra, az adófizetők pénzének nyílt elherdálására. Állandóan arra hivatkoznak, hogy Matovič , Hlina és a hozzájuk hasonlók, „színt hoztak a parlamentbe”, „fel tudják kelteni az emberek érdeklődését”, akik majd „újra odafigyelnek arra, mi történik a parlamentben”. Ezzel kapcsolatban volna néhány megjegyzésem:

1. Matovič, Hlina és társaik botrányos viselkedésükkel csak önmagukra és botrányos viselkedésükre hívják fel a figyelmet. Nemhogy ráirányítanák, hanem egyenesen elterelik a figyelmet arról problémáról, ami mindannyiunkat érint, ami a zsebünkre megy.  Az emberek kilencven százalékának fogalma sincs arról, hogy mi történik valójában a háttérben, hogyan ga(rá)zdálkodik az állam pénzével, azaz a mi befizetett adóeuróinkkal a Fico-kormány. Az emberek egy dologra fognak figyelni, hogy feltűnési viszketegségben szenvedő botrányhősök ugrabugrálnak a parlamentben, papírmasé figurákkal rohangászva és részeg kormánypárti politikusok bokszmérkőzésbe kezdenek velük. Ha ez az ára, hogy odafigyeljenek a politikusokra, akkor köszönöm szépen, ebből én nem kérek. Normális emberek így nem viselkednek. Tényleg arra van szükség, hogy bohócsapkát vegyek a fejemre, és őrült módjára rohangásszak fel-alá a parlament folyosóján vagy az ülésteremben, hogy odafigyeljenek rám az újságírók? Csörgős sipka kell vagy nyilvános pankráció, mint Róma végnapjain? Miközben az arénában üvölt a tömeg és a fejünket követeli????? Hát hova jutottunk?
2. Az senkinek sem tűnik fel, hogy ezek a „politikusok” – szerintem inkább botrányhősök – nemhogy visszaállítanák a parlament hitelét, hanem tovább rontják azt – ha még egyáltalán van mit rontani? Évek óta azon siránkozunk, milyen alacsony a politikusok társadalmi presztízse, mennyire kiábrándultak az emberek a politikából, mert a politikusok nem az ő valódi problémáikkal foglalkoznak. Teljesen igazat adok az embereknek. A Matovič és Hlina-félék – de egyébként ugyanebbe a körbe sorolom Ficot és embereit – csak a saját népszerűségükkel törődnek, kerül, amibe kerül.  Mit érdekli őket, hogy a falusi nénikéknek magasabb legyen a nyugdíjuk, vagy hogy a kórházban éjt nappallá téve dolgozó nővérek ne éhbérért tegyék ki a lelküket? Mit érdekli őket, hogy vannak, akiknek már a mindennapi kenyérre sem telik? Ha valóban ez érdekelné őket, akkor kormányzó erőként nem a magáncégek zsebébe folyatnák át a pénzt, nem egy nagyvállalat veszteségét próbálnák kifedni közpénzből – hangsúlyozom: a mi befizetett adónkból -, hanem az SPP-be pumpált másfél milliárdot, aminek most már bottal üthetjük a nyomát, értelmesebb, az emberek életét javító intézkedésekre fordítanák. Ha már mindenáron populisták akarnak lenni, akkor miért nem így populisták?
3. Nem szívesen foglalkozom az újságírókkal, de most kénytelen vagyok. A médiában legalább olyan gyakran hivatkoznak egyesek arra, hogy „az istenadta népnek” mire van szüksége, vagy éppen hogy „mire gerjed”, mint egyes politikusok. Arról, hogy egyes médiák elbulvárosította az emberek tájékoztatását, nem az egyszerű honpolgár tehet. Az egyszerű honpolgár azt olvassa, azt nézi, azt hallgatja, amit az újságíró elé tesz. Ha egyesek egy kicsit is vették volna a fáradságot, és utánajártak volna ennek a botrányos össznépi átverésnek, ami az SPP körül zajlik, ha csak egy kicsit is nyitott füllel hallgatták volna végig azt, amit a vitában elmondtunk, és mindezt érthető, emberi nyelven tárták volna az olvasók, nézők, hallgatók elé, akkor talán ma nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy ki mit ivott és milyen mennyiségben, vagy hogy kinek mekkora médiafelületet sikerült kiszakítania magának.

Felelőssége ugyanis mindenkinek van. És erről egyesek hajlamosak elfeledkezni. 

Ezelőtt 15 évvel, 1998 májusában, részben a Mečiar-féle választási törvény hatására - de részben azért is, mert volt egyfajta igény bennünk, politikusokban és a közösségben is az egységes politizálás iránt - három magyar párt, az MKDM, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt egyesülésével megalakult a Magyar Koalíció Pártja. Az MKP egykori első elnökeként azt kell, hogy mondjam, nehéz és küzdelmes időszak volt. Nem volt súrlódásoktól, vitáktól, nézeteltérésektől mentes. Különböző gondolkodású, világnézetű és politikai hozzáállású embereket kellett megtartani párton belül és megtenni mindent annak érdekében, hogy mindenki megtalálja a helyét, a feladatát. Visszatekintve erre az időszakra, büszke vagyok arra, hogy a vezetésem alatt egy egységes, stabil kormányzati erő tudott lenni ez a párt és úgy gondolom, hogy az azóta eltelt idő bizonyos értelemben engem igazolt: egy ilyen párt egybetartásához egyeztetésekre, vitákra, de kompromisszumokra és megbékélésre is szükség volt. Mindig ezt képviseltem párton belül és azon kívül is. Az 1998 és 2006 közötti időszak minden gondja, problémája ellenére egy sikeres és nyugodt időszaknak mondható. Nem állítom, hogy nem követtünk el hibákat, de az MKP-ban közös volt a siker és közös volt a kudarc is. Minden döntést együtt hoztunk meg, senki sem vonhatja ki magát a felelősség alól, aki akkor, abban az időben ott ült a kormányban, a parlamentben vagy az elnökségben. Hallgatva az MKP mai politikusait, az az ember érzése, hogy valahogy nem tudnak szembenézni, tisztába jönni a pártnak ezzel az időszakával. Legszívesebben minden sikert és eredményt maguknak tulajdonítanának és minden sikertelenséget azok nyakába varrnák, akik eltávoztak az MKP-ból. Gyerekesnek és éretlennek tartom ezt a hozzáállást, ami ráadásul se nem igazságos, se nem tisztességes. Ahogy egy embernek is szembe kell tudni néznie a saját múltjával, az életének különböző időszakaival, ilyen-olyan tetteivel, ugyanúgy egy közösségnek, akár egy pártnak is meg kell tennie ezeket a szembenézéseket. Berényi József a minap arról nyilatkozott, hogy a párt megalakulásának 15 éves évfordulójára nem hívták meg az elődpártok elnökeit (Duray Miklóst kivéve, akinek más elfoglaltsága akadt), mégpedig azért, mert azok elhagyták a pártot és Berényi szerint még nem érkezett el az idő, hogy együtt ünnepeljünk. Úgy látom, az MKP politikusainak évek óta tartó fóbiája van. Mégpedig Bugár-fóbiája. Valami miatt a volt párttársaim nem tudják lenyelni azt a békát, hogy én – sokakkal együtt – más utat választottam, aminek következtében ők parlamenten kívül rekedtek. Értem én, hogy nehéz ezt megemészteni. De azért eltelt már egy bizonyos időszak, ami talán elegendő lehetett ahhoz, hogy túllépjenek ezen a problémán, és az elszenvedett sérelmek folyamatos fölemlegetése helyett előre nézzenek, új alapokra helyezzék a politizálásukat. Berényi József nyilatkozata alapján azonban sajnos úgy látom, az MKP nem tud túllépni a saját árnyékán.

Egy dolog azonban tény. Ma már nem azok a viszonyok és körülmények állnak fenn, mint 15 évvel ezelőtt a pártegyesüléskor. De az emberekben ugyanúgy él az igény és a várakozás – ezt nap mint nap tapasztalom –, hogy megtaláljuk egymáshoz az utat, hogy képesek legyünk együtt föllépni a közös céljaink érdekében. Máig meggyőződésem, hogy a céljaink közösek, csak a hozzá vezető utak különbözőek. Az elkövetkező időszaknak arról kell szólnia, hogy újra megteremtsük az együttműködés lehetőségét, hogy félretegyük mindazt, ami valaha elválasztott és megtaláljuk, ami a jövőben összeköthet bennünket.