Amikor a Híd 2012-ben A. Nagy Lászlót javasolta a kisebbségügyi kormánybiztos pozíciójára, sok támadás ért minket.  Most, hogy A. Nagy László lemondott, mert a Smer nem szavazta meg a vasúti táblák kétnyelvűsítését, ismét céltáblává vált pártunk. Ráadásul a Híd és jómagam tehetünk arról is, hogy Igor Federič múlt pénteken leváltotta az Ifjú Szivek igazgatóját, Hégli Dusánt. A szociális hálón már folynak a találgatások és azok osztogatják leghangosabban tanácsaikat, akik 2007-ben - amikor a társulat helyzete bizonytalannak látszott -, székházuk árnyékában várták a fejleményeket. Akkor persze objektív okok miatt nem lehetett tenni a társulat érdekében, most viszont nagyon könnyen ránk húzzák a vizes lepedőt.

Elhangzott egy olyan felvetés is, hogy el kellene gondolkodnunk azon, megérte-e. A válaszom egyértelmű: igen, megérte. Úgy gondolom, hogy egy politikai párt feladata nem abban merül ki, hogy elfogadva pozícióját a partvonalról kiabálja be javaslatait. Még akkor sem, ha a Smer 83 képviselőjével áll szemben. Egy politikai pártnak mindig, minden körülmény között választói érdekeit kell szem előtt tartania és úgy kell cselekednie, hogy a lehető leghatékonyabban védje is azokat. Azzal, hogy tavaly elfogadtuk a kisebbségügyi kormánybiztosi posztot, sikerült megmentünk 4,25 millió eurót, ami a szlovákiai kisebbségi kultúra támogatására irányult. Tehát megérte. Másrészt azonban tudni kell azt is, mikor nem érdemes tovább küzdeni. Az egypártrendszer sajnos mindent lefed: a főügyészt, az Állami Számvevőszéket, a Legfelsőbb Bíróságot és most már többek között a kisebbségi intézményeket is. Ez a totalitás alapelve. Ezzel állunk most szemben.

Paradox módon, néhányan azonban még az úgymond magyar kultúra ápolói közül is örülnek Hégli Dusán visszahívásának.  Megint folyik a megbélyegzés, hogy „hidas”. Pedig társulata minden bemutatójára meghívta mind a Híd, mind az MKP vezetőit és szimpatizánsait.  Nem úgy, mint a Csemadok Országos Tanácsa. Az 55. Gombaszögi Országos Kulturális Ünnepélyre nem kaptunk meghívást. De mi ott leszünk. Nem azért, mert a „hidas“ kormánybiztos biztosította be az ünnepélyhez szükséges anyagiak egy részét, hanem azért, mert a kultúra mindenkié. Az aktuális fejleményekhez is így kellene hozzáállni.

A 2012-es választások óta Szlovákia önálló története során először egypárti kormányzás alá került. Korábban is előfordult, hogy egy domináns párt kis partnerekkel együtt legyen a hatalomban – Mečiar például végig így kormányzott annó, – de így, tiszta formában egypárti kormány eddig soha nem fordult elő. A jelek szerint ez nem is volt baj.

Nem mintha hiányozna a kormányból egy Slota, egy Mečiar, merthogy legutóbb ők voltak Robert Fico és a Smer partnerei, de mégis, van valami olyan nyomasztó minősége ennek az egypártiságnak, ami a 2006 és 2010 között működő első Fico-kormányt nem jellemezte. (Az előtte és utána jövő jobboldali kormányokat, amelyek minden esetben legalább négy pártból, de általában ennél sokkal több érdekcsoportból áltak, meg végképp nem.) Bár a Fico-kormány nem rendelkezik alkotmányos többséggel, szoros szövetségesre lelt a köztársasági elnökben, a régiókban is domináns képviselettel rendelkezik, és emberei és szövetségesei megkezdték az alkotmány által létrehozott független ellenőrzés struktúráinak behálózását: a főügyész, az állami számvevőszék, az alkotmánybíróság a Fico-kormány figyelmének fókuszába kerültek, nem véletlenül. Az, ami a parlamentben a főügyészválasztás körül történt, ennek jellegzetes esete, és nem nevezhető másnak mint a demokrácia leépítésének az egypárti irányítás érdekében.

Ma a parlamentben a helyzet az, hogy a Smer valamit akar, akkor az úgy is lesz. Az ellenzék hiába próbál konstruktív lenni, nincs esély az alkura. Többpárti kormányok esetén mindig több fülre talál az ember, és jobb az esély a lobbizásra: a második Fico-kormányhoz nagyon kevés csatorna vezet, és ezek jól ellenőrizettek. Húsz éve vagyok a politikában, tehát tudom hogy miről beszélek: ellenzéknek olyan gyenge alkuhelyzete, mint ma, a mečiarizmus legdurvább évei óta nem volt Szlovákiában.

A gazdasági válság a létbiztonság kérdéseit ismét az emberek gondolkozásának középpontjába helyezte. Hiába bíztunk abban, hogy a 90-es évek nehéz időszaka után fokozatosan egy jobb minőség irányába mozdulhat el a politika: függőségünk a nemzetközi folyamatoktól ebben a globalizált világban egészen egyértelművé vált akkor, amikor lecsapott a válság. A megélhetés kérdése foglalkoztatja az emberek zömét – objektív okokból –, és ez veszélyesen nagy teret nyit a szociális populizmusra. Nehéz elmondani a szavazóknak, miért ne válassza azt, aki kiutat ígér a reménytelen helyzetből.

Tapasztalatom mondatja velem, hogy a politika nem szép dolog. Nem elegáns, nem tiszta, nem morálisan felsőbbrendű, az ember a tükörbe nézve soha nem teljesen elégedett azzal, amiben részt kellett hogy vegyen. De mégis hiszek abban, hogy lehet sőt kell is részt venni benne, a lehető leghasznosabban, nem utolsósorban azért is, mert a demokrácia nem létezhet politika nélkül. Az egypártrendszer viszont éppen a politikát alakítja át valami mássá. A parlament nem a politikai harc, hanem a hatalomdemonstráció terepévé válik. Egypártrendszerben nincs alkukényszer, alku nélkül nincs politika.

Éppen ezért azt gondolom, kell hogy legyen hely a nap alatt a kisebb pártoknak is, amelyek nem próbálnak mindenkit, minden áron megszólítani, hanem felelősen, értékalapon politizálnak. Csak ilyen pártok jelenthetnek stabilizációs erőt a politikai rendszerben a nagy, populista néppártokkal szemben. Az egypártrendszer olyan játék, aminek több a veszélye, mint az a potenciális haszon, ami egy hatékonyabb működésből származhatna (ha egyáltalán van ilyen a valóságban – ez a jelek szerint egyáltalán nem biztos). A célom az, hogy saját pártom a jövőben is értékalapon, a demokrácia mellett kiállva, a politika mint színtér működését ismerve, reális alternatívát nyújtson a szociális demagógia csapdájával szemben.

Berényi elnök úr hozzászólását olvasva a Híd a vasúti kétnyelvűséget lehetővé tevő törvényjavaslatával kapcsolatban rögtön világossá vált, hogy az MKP elnökének mire megy ki a játék. Berényi azt írja, visszalépés, sőt káros dolog az, hogy megpróbáljuk parlamenti tárgyalások segítségével bebiztosítani a kisebbségek által nagy arányban lakott községek számára azt a jogot, hogy vasúti megállóikban a kisebbségek nyelvén is szerepeljen az állomás felirata. Ilyet csak az ír, akinek már nem jár más a fejében, mint a politikai haszonszerzés.

A dolog tökéletesen egyértelművé válik akkor, ha megnézzük mit tesz a Híd, és mit ajánl alternatívaként az MKP. Mi a kezdetektől fogva az együttműködés pártja vagyunk: partnereket keresünk ahhoz, hogy azok a jogszabályok és rendelkezések megszülessenek, amelyek lehetővé teszik azt, hogy Szlovákia minden állampolgára azonos lehetőséget kapjon az érvényesülésére és identitása teljes megélésére. Ezt tesszük akkor is, amikor a Smer van kormányon: ellenzékből nem csupán parttalanul próbáljuk kritizálni a parlamenti intézkedéseket, hanem alternatívákat ajánlunk, egyeztetünk, kreatív munkát végzünk. A vasúti kétnyelvűségről szóló törvényjavaslatunk is ezt a logikát követi: napirendre tűzzük a témát, megoldást javasolunk és megpróbálunk partnereket találni elfogadásához.

Mit csinál ezzel szemben az MKP? Kritizál, hangoskodik és önmutogató akciókat szervez. Berényi úr szabadidejében táblákat csavaroz fel hátsó udvarokban, „véletlenül” fotósok gyűrűjében. Ha annyira számítana neki a vasúti kétnyelvűség kérdése, akkor valószínűleg nem azon törné a fejét, hogy mivel kerülhetne be a médiába, és hogy hogyan kritizálhatná a Hidat, hanem hogy hogyan tudná kívülről támogatni a kezdeményezésünket. Ehelyett úgy csinál, mintha most jött volna le a falvédőről, és azért kritizál, amiért próbálunk a potenciális partnerek számára is elfogadható javaslatot tenni az asztalra.

Berényi elnök úr számára a legnagyobb probléma a jelek szerint az, hogy a falvaknak saját maguknak kell kérvényezniük a táblák kihelyezését, és saját maguknak is kell megfizetni azt. Nem hiszem, hogy Berényi úr tisztában van azzal, mennyibe kerül egy ilyen tábla, ezért ideírom neki: átlagban 120 eurónyi tételről van szó. Azt gondolom, hogy ez egy egyetlen település számára sem lehet tétel komoly akadály. Vagy az MKP vezetőségének nem ér ennyit az egész? Nagyon könnyű arról beszélni, valaki mekkora magyar, de amikor tenni is kell valamit, kevesebb ember állja meg a helyét. Itt van például a dunaszerdahelyi polgármester, az MKP-s Hájos Zoltán, aki nemzeti ünnepeken rendszerint azzal él vissza hallgatósága türelmével, hogy a Híd „nem elég nemzeti” jellegét pocskondiázza. Aztán viszont a hidas képviselőinknek kell figyelmeztetni őt arra, hogy a városi rendeletek többszöri felszólításra is csak egy nyelven, szlovákul kerülnek kidolgozásra…

De ha mégis lenne olyan település, amely képtelen összeszedni ezt az összeget azért, hogy kétnyelvű vasúti táblái legyenek, e helyütt teszek vállalást azzal kapcsolatban, hogy a Híd anyagilag támogatni fogja őket ebben. Berényi urat pedig meghívjuk, hogy a már jól medializált csavarozási tudományával segítse a folyamatot. (Jobbkezes létére ballal is menni fog, a fotókon látszott.) De addigis megkérjük, hogy ne ellendrukker, hanem drukker legyen azzal kapcsolatban, hogy ehhez sikerüljön megteremtenünk a törvényi hátteret. Mert anélkül nem fog menni a dolog, akármennyi sajtóhírben is állít mást az MKP.

Húsvét van. Keresztények milliói várják világszerte Jézus Krisztus feltámadását. Az ünnep kapcsán az emberek elgondolkodnak önmagukon, cselekedeteiken. Jómagam is ezt teszem. Bevallom, ilyenkor a mindennapi gondok mélyebben érintenek. Azon tűnődöm, miért törekednek egyes emberek arra, hogy a szavaik és tetteik között tátongó szakadék egyre nagyobb legyen. Ez a gondolat az elmúlt hetek politikai történései kapcsán merült fel bennem.
 
Bevallom, hogy Szigeti László blogja pozitív értelemben lepett meg. Őszintén hittem abban, hogy az MKP kezdi komolyan gondolni az együttműködést. Ha a párt Országos Tanácsának elnöke a megyei választásokon való együttműködés fontosságáról beszél, hajlandó vagyok mindent elfelejteni. A támadásokat és azokat a tárgyalásokat is, ahol a 100%-ból nullát, azaz semmit ajánlottak nekünk. Őszintén hittem a pozitív fordulatban.

Egészen ma reggelig, amikor elolvastam Csáky Pál írását a Híd EPP-s tagsága kapcsán. Ez a bejegyzés már egészen más szellemben íródott, mint  Szigeti László blogja. Méghozzá abban a szellemben, ami az MKP eddigi hozzáállását jellemezte: támadni, támadni, támadni! Önző módon, nem törődve a szlovákiai magyarság érdekeivel.
 
Nem tudom, mit gondoljak erről. Mi is akkor az MKP hivatalos irányvonala? A nyilvánosság felé együttműködést hirdetni, de a párton belül éppen az ellenkezőjét tenni? A párt egy része együttműködne, de a keménymag nem enged? Őszintén sajnálom a párt struktúráit. Ha a pártvezetés képtelen egységesen fellépni egy témában, akkor hogyan, milyen elv szerint dolgozzanak a struktúrák?
 
Mindenestre úgy lenne tisztességes, ha a szavaink és tetteink összhangban lennének, ha azt tennénk, amit mondunk, és azt mondanánk, amit teszünk. És nem csak húsvétkor, hanem az év minden napján.

Ma van a pozsonyi gyertyás tüntetés 25. évfordulója. Sokan már alig emlékeznek arra, hogy ez a békés tiltakozás, csendes imával egybekötött gyertyagyújtás az egy évvel későbbi bársonyos forradalom előszele volt. Az akkor még erőteljes államhatalmi szigor ellenére egy csoport hívő ember, aki elégedetlen volt a rendszerrel, úgy döntött, hogy kivonul a Hviezdoslav térre és kiáll a polgári és vallási szabadságjogok mellett. Tekintettel arra, hogy ebben az időszakban az államhatalom szervezetei még az erőszaktól sem riadtak vissza, nem kis bátorságra vallott ez a kiállás. Annál is inkább, mivel a demonstráció szervezőit a későbbiekben komoly atrocitások érték, néhányukat be is börtönözték.

Ezeknek az embereknek bátorsága példaértékű volt és mind a mai napig az. Tudták, hogy a kommunista rendszer nem tolerál semmiféle véleménynyilvánítást, hogy az ellenszegülés komoly büntetést vonhat maga után, mégsem maradtak csendben. Nem hallgathattak, mert az igazságérzetük azt követelte, hogy fölemeljék a hangjukat az igazságtalanság ellen. És bár közvetlenül nem ez az esemény okozta a kommunizmus bukását Csehszlovákiában, de komoly szerepe volt az 1989-es események bekövetkezésében.

Vajon találnánk-e ma olyan embert, aki hajlandó lenne az ilyen kiállásra? Sajnos, sokan belefásultak a politikába, és elfelejtik mindazt, ami felemelő és léleképítő volt. Azokat a közös tetteket, amiket csak úgy lehetett megvalósítani, hogy mindenki a lehetőségei szerint hozzátesz egy keveset. Akár azzal, hogy kimegy a térre és kockáztatja saját testi épségét, ahogy ez 1988-ban a gyertyás tüntetésen történt. Ma már kevesen gondolkodnak így. Az emberek egyre inkább hajlamosak arra, hogy a dolgokat elfogadják olyannak, amilyenek. Azt gondolják, a politika kezében van a döntés. Pedig ez távolról sem igaz. A politikus is ellenőrizhető, a döntései pedig számon kérhetők. A demokráciára nem tekinthetünk úgy, mint egy természetes jelenségre, amit egyszer megkaptunk és többé nem kell érte tennünk. A demokráciáért minden nap harcolnunk kell.

1988 óta tanuljuk, hogyan változtassunk azon, ami nem tetszik, amivel elégedetlenek vagyunk. Különösen a fiatal generáció számára lenne fontos saját felelősségének a tudatosítása, hiszen a fiatalok nem élték át az előző rendszert, nem emlékeznek a bársonyos forradalomra, amikor tízezrek tüntettek és álltak ki a közös értékekért. A múlt arra való, hogy tanuljunk belőle. S bizony van még mit tanulni mindannyiunknak.