A 2012-es választások óta Szlovákia önálló története során először egypárti kormányzás alá került. Korábban is előfordult, hogy egy domináns párt kis partnerekkel együtt legyen a hatalomban – Mečiar például végig így kormányzott annó, – de így, tiszta formában egypárti kormány eddig soha nem fordult elő. A jelek szerint ez nem is volt baj.

Nem mintha hiányozna a kormányból egy Slota, egy Mečiar, merthogy legutóbb ők voltak Robert Fico és a Smer partnerei, de mégis, van valami olyan nyomasztó minősége ennek az egypártiságnak, ami a 2006 és 2010 között működő első Fico-kormányt nem jellemezte. (Az előtte és utána jövő jobboldali kormányokat, amelyek minden esetben legalább négy pártból, de általában ennél sokkal több érdekcsoportból áltak, meg végképp nem.) Bár a Fico-kormány nem rendelkezik alkotmányos többséggel, szoros szövetségesre lelt a köztársasági elnökben, a régiókban is domináns képviselettel rendelkezik, és emberei és szövetségesei megkezdték az alkotmány által létrehozott független ellenőrzés struktúráinak behálózását: a főügyész, az állami számvevőszék, az alkotmánybíróság a Fico-kormány figyelmének fókuszába kerültek, nem véletlenül. Az, ami a parlamentben a főügyészválasztás körül történt, ennek jellegzetes esete, és nem nevezhető másnak mint a demokrácia leépítésének az egypárti irányítás érdekében.

Ma a parlamentben a helyzet az, hogy a Smer valamit akar, akkor az úgy is lesz. Az ellenzék hiába próbál konstruktív lenni, nincs esély az alkura. Többpárti kormányok esetén mindig több fülre talál az ember, és jobb az esély a lobbizásra: a második Fico-kormányhoz nagyon kevés csatorna vezet, és ezek jól ellenőrizettek. Húsz éve vagyok a politikában, tehát tudom hogy miről beszélek: ellenzéknek olyan gyenge alkuhelyzete, mint ma, a mečiarizmus legdurvább évei óta nem volt Szlovákiában.

A gazdasági válság a létbiztonság kérdéseit ismét az emberek gondolkozásának középpontjába helyezte. Hiába bíztunk abban, hogy a 90-es évek nehéz időszaka után fokozatosan egy jobb minőség irányába mozdulhat el a politika: függőségünk a nemzetközi folyamatoktól ebben a globalizált világban egészen egyértelművé vált akkor, amikor lecsapott a válság. A megélhetés kérdése foglalkoztatja az emberek zömét – objektív okokból –, és ez veszélyesen nagy teret nyit a szociális populizmusra. Nehéz elmondani a szavazóknak, miért ne válassza azt, aki kiutat ígér a reménytelen helyzetből.

Tapasztalatom mondatja velem, hogy a politika nem szép dolog. Nem elegáns, nem tiszta, nem morálisan felsőbbrendű, az ember a tükörbe nézve soha nem teljesen elégedett azzal, amiben részt kellett hogy vegyen. De mégis hiszek abban, hogy lehet sőt kell is részt venni benne, a lehető leghasznosabban, nem utolsósorban azért is, mert a demokrácia nem létezhet politika nélkül. Az egypártrendszer viszont éppen a politikát alakítja át valami mássá. A parlament nem a politikai harc, hanem a hatalomdemonstráció terepévé válik. Egypártrendszerben nincs alkukényszer, alku nélkül nincs politika.

Éppen ezért azt gondolom, kell hogy legyen hely a nap alatt a kisebb pártoknak is, amelyek nem próbálnak mindenkit, minden áron megszólítani, hanem felelősen, értékalapon politizálnak. Csak ilyen pártok jelenthetnek stabilizációs erőt a politikai rendszerben a nagy, populista néppártokkal szemben. Az egypártrendszer olyan játék, aminek több a veszélye, mint az a potenciális haszon, ami egy hatékonyabb működésből származhatna (ha egyáltalán van ilyen a valóságban – ez a jelek szerint egyáltalán nem biztos). A célom az, hogy saját pártom a jövőben is értékalapon, a demokrácia mellett kiállva, a politika mint színtér működését ismerve, reális alternatívát nyújtson a szociális demagógia csapdájával szemben.

Szerző: Bugár Béla  2013.06.19. 12:24 komment

süti beállítások módosítása