Ezt a blogot egy fiatalember bejegyzése inspirálta, amely a profilomon jelent meg.A férfi nagyon józanul értékelte a Szlovákiában kialakult helyzetet. Arról írt, hogy az „igazság sokkal mélyebb és védhetőbb, mint ahogy az látszik... bízom benne, hogy az emberek jók… ne feledkezzen meg az ország lakóinak emberségéről”. Üdítő ezt olvasni, főleg most, amikor a szociális hálót a tisztességes Szlovákia jegyében újra vulgáris támadások tömkelege árasztotta.

A politika jelenlegi állása alapján a tények, feltételezések és érzelmek összefolyásának lehetünk tanúi. A tények szintjén lényegében nullán vagyunk, de remélem, hogy minél előbb kézzelfogható eredményeket kapunk. A feltételezésekkel már sokkal jobban állunk. Főleg aaz újságíróknak és a kommentátoroknak köszönhetően, akik ezeket a feltételezéseket a nyilvánosság elé tárták. Ez rendben is lenne, ha ezzel párhuzamosan nem ítélkeznének. Sok éve vagyok a politikában és mindig óvatos vagyok. Nem vagyok nyomozó és nem vagyok bíró. Ítéletet sosem hozok. Én politikus vagyok és arról beszélek, hogy a feltételezések súlyosak, de előre nem „kiáltok farkast”, mert ez nem az én feladatom. De az újságíróké sem. Ítéletet csak a tények megismerése után tudok hozni és azok alapján megfelelő lépéseket eszközölni. Eddig mindig így csináltam és ezentúl is így fogom, anélkül, hogy a személyem vagy a pártom preferenciáit figyelném.

Az érzelmi szint is nagyon erős – amelynek engem, mint politikust foglalkoztatnia kell. Az emóciók a feltételezésekből fakadnak és igen, ezek erősségére minden érintett politikus rátett egy lapáttal. Utálhatunk bárkit, de gyűlöletből nem cselekedhetünk.

Áldás lenne Szlovákiának, ha állampolgárai csak tényeken alapuló megfontolt lépéseket követelnének. Ne akarjanak olyan politikusokat, akik emóciók alapján döntenek és utasítsák el azokat a politikusokat, akik csak azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. Ez csak álpolitizálás, "pszeudopolitika", amely a túl olcsó politikai pontok megszerzéséért történik.  Az olcsó pontokért túl nagy árat fizethetünk. Ma a populisták fénykorát éljük. Elég csak szidni a romákat, migránsokat, az Uniót, Merkelt és mostantól már a Smert, a kormányt, Kaliňákot és semmi mást, de tényleg, az égvilágon semmi mást nem kell tenni, a politikai pontok befutnak. Erre mi sem világít rá pontosabban, mint a fasiszták legújabb közvéleménykutatásban elért eredménye. Ez az igazi veszély. Ezért kellene asztalhoz ülnie minden olyan politikusnak, aki nem csak a saját politikai céljait hajtja. Bukarestben például ez nem sikerült. És az eredmény? Párbeszéd helyett destabilizáció, több mint 400 sérült az utcákon és tereken.

Olyan politikusokat akarjanak, akik nem populárisan, hanem helyesen cselekednek.  és nem csak populárisan. Szlovákia számára nincs más út.

Szombaton reggel olvasom egy felmérésben, hogy 2O17-ben tovább izmosodik az extrémizmus, több lesz a feszültség a nagyvilágban. Délben látom, hogy az egyik szlovákiai vállalat által kibocsátott káros anyagok szintje jelentősen megugrott. Estefelé hallom, hogy egy személygépkocsi-vezető nem adott előnyt a beteghez siető mentősnek. Nem értem ám be ennyivel. Este megnéztem, mi történt a Facebook oldalamon, ahol ugyan egyre ritkábban, de itt-ott még "elverik rajtam a port", amiért nem nyomozok, nem hejtelek, nem azzal kelek nap mint nap, hogy " Barátaim, ma vajon kibe is rúghatnánk bele?". 

 Elismerem, sokkal jobban is kezdődhetne egy hétvége. De előnyomakodik a kérdés: Valójában ki harcoljon a szélsőség ellen, a (volt) náci tanárok, a korrupció, a károsanyag-kibocsátás, a populizmus, a gyűlölködés ellen...? Meggyőződésem, hogy  senki fejéből sem az pattant ki elsőként, hogy " Természetesen én!" Az emberek ezt - teljesen jogosan - a politikusoktól várják el. Az ellenzéki, illetve a parlamenten kívüli pártok meg úgy gondolják, hogy harcoljon a kormány. Kassán a Pozsonyban élőkre mutogatnak, a pozsonyiak pedig azt tartják, hogyha Nyitranovákin munkahelyeket szeretnének, viseljék el a szennyezett levegőt is. Ördögi kör.

Csak akkor léphetünk ki belőle, ha tágítjuk a kört és feltesszük ezt a kérdést is: " És én? Én vajon mit tehetek?"  Lehet, hogy nem sokat, de mindenki megteheti azt a bizonyos jelképes lépést. Politikusként, vállalatigazgatóként, nyomozóként, járművezetőként, tanítóként, nővérként, pékként, emberként. Mindenki. Ki-ki legjobb tudása és lelkiismerete szerint. Még akkor is, ha ez kellemetlen. Azt szoktam mondani: a helyes dolgok nem mindig népszerűek. S ebben az esetben nyugodtan hozzátehetném, hogy nem is kényelmesek.

Politikusként, parlamenti képviselőként az a dolgom, hogy részt vegyek a törvények előkészítésében, elfogadásában, segítsem az elfogadott törvények gyakorlatba való átültetését. Politikai döntéshozóként, közéleti szereplőként  minden kijelentésemet jól meg kell fontolnom. Nem tudok egészséges kenyeret sütni, gyerekeket az emberek iránti tiszteletre nevelni, rávezetni őket, hogy felismerjék a rosszat. Nem vagyok sem nyomozó, sem ügyész, s nem tehetek úgy, mintha mindent tudnék, mintha az én látásmódom lenne a leghelyesebb.

De egy szabad ország állampolgára vagyok. Nem érzem jól magam, ha valami vagy valaki ellen kell harcolnom. Polgárként és politikusként képes vagyok harcolni - valamiért. Harcolni a szerintem helyes dolgokért.  Tisztességesen, érdemben, s talán kevésbé népszerű módon.  Még abban a közegben is, amelyben ma jobban boldogulnak azok, akik népszerű és helytelen lépéseket, kijelentések tesznek. 

Ha jellemeznem kellene a politikai közélet elmúlt egy-másfél évét, azt mondhatnám, hogy ez az időszak volt az, amikor megváltozott a világrend.  Ám a változás tovább folytatódik. Itthon, Európában, de az egész világon egyaránt. Hirtelen minden megváltozott. Nagyapám azt mondogatta, hogy a dolgoknak megvan a maga rendje, ezért az embernek nem kellene feleslegesen pánikba esnie. Mindennek megvan a maga ideje, és helye, bizonyos események csak az idő múlásával tisztázódnak, vagy értjük meg őket. Nem kell feltétlenül az egyetlen igazságban, az egyetlen helyes útban, vagy az egyetlen reményben hinni.

Az elmúlt napok azt bizonyítják, hogy látszik a fény az alagút végén. Mindnyájan tudjuk, hogy a világ egyik legerősebb államának élén egy nő áll – Angela Merkel. Egy olyan erős politikus, aki nem fél komoly, ám nem mindig népszerű döntéseket hozni. Tegnap óta egy újabb fontos ország, Nagy-Britannia kormányát is nő vezeti, Theresa May személyében. Szakmai tudását az is bizonyítja, hogy évek óta az Egyesült Királyság belügyminisztere. Ha az USA-ban az észérvek legyőzik a populizmust, jövőre ott is elnöknőt választanak – Hillary Clinton lesz az Egyesült Államok első női elnöke. És még az is megtörténhet, hogy az ENSZ élére is nő kerül, bár nekünk Szlovákiában egy másik döntés tetszene.

A nők a politikában számomra az esélyt jelentik, esélyt arra, hogy a nehéz és komoly döntésekbe, melyeket Európában és a világban kell meghozni, több empátiát hoznak. Hogy a felesleges populista politizálás helyett (mindegyiknek megvan a maga tapasztalata a saját populistáival) a közéletbe visszatér az egészséges politikai vita. Hogy az ő világképük és sármjuk háttérbe szorítja az egyes pszeudo-politikusok be nem érett egóját. Hogy a komoly felelősségérzetük újra visszahozza a konstruktív hangulatot a tárgyalóasztalokhoz. Minden egyes országnak, de Európának és a világnak is nagy szüksége van erre, sokkal jobban, mint bármikor a vasfüggöny lehullása óta.

Margaret Thatcher mondta egyszer, hogyha valamiről tárgyalni akarunk, azt bízzuk a férfiakra, ha viszont valamit véghez kell vinni, bízzuk a nőkre. Európában új szeleknek kell fújniuk. Tartani kell az irányt, egyértelmű szabályokra és célokra van szükségünk. Az első lépés ezen az úton az lehet, ha a világpolitika legerősebb játékosainak irányítása határozott nők kezébe kerül. Nekünk, férfiaknak a politikában is támogatnunk kellene őket.

Íratlan szabály volt eddig a fiatal demokráciákban is, hogy az új kormányok általában 100 napot kaptak arra, hogy adaptálódjanak, hogy feldolgozhassák a kormányprogramjuk céljait és elkezdhessék a feladatok elvégzését. Ez a kormány azonban nemhogy 100 napot, de még 100 percet sem kapott, és ezt nem panaszként, hanem tényként írom.

Ezt nem csak a szokatlan felállás okozta, és nem kizárólag az ellenzék okolható érte. Sajnos ennek számos sokkal komolyabb oka van. Az elmúlt években Európában és nem félek azt mondani, hogy világszerte is egyre érezhetőbben a populista módszerek és tendenciák válnak mérvadóvá. Minden a szenzációkra épül. Minél nagyobb cirkusz, annál jobb. Megdöbbenéssel követjük azt, mi zajlik az USA-ban, ahol a politikai ellenfél legfelszínesebb sértegetését a Fehér Házért folyó harcban is elfogadható módszernek tekintik. Elegük van a korrekt politikából, és az alapvető emberi tisztességből is. Számomra az egyik legnagyobb csalódást magán a Brexiten túl az jelenti, hogy a Brexit legnagyobb támogatói rögtön másnap, ahogy megszavazták Nagy-Britannia kilépését az EU-ból, bevallották, hogy az egész kampányukat hazugságokra építették. Sajnos ez történik a legrégebbi demokráciában is. A barikád mindkét oldalán egyre kijjebb tolódik az, ami még elfogadható, és ez sajtos a társadalmi élet minden szintjére érvényes.

Ez Szlovákiában sincs máshogy. Amennyiben elfogadjuk a kampány alatti hazugságokat, melyekből volt elég, a napi politikai harc eszközévé válnak. Amennyiben elfogadható a hazugság az egyik oldalon, megjelenik a túloldalon is. Ha valaki úgy viselkedik, mint egy szálhámos, nem várhatja, hogy mások ne így tekintsenek rá.

Nem akarok senkit hibáztatni, de mentegetni sem. Csak arra mutatok rá, hogy az „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten“ itt is érvényesül. Amennyiben csak politikai enyelgésről lenne szó, még el tudnám fogadni, de sajnos a jelenlegi helyzet levét az ország polgárai isszák meg.

Ezt a 100 napot ugyanis elsősorban a gyűlölet jellemezte, ami nagy kár. A gyűlölet nélkül sokkal tovább juthattunk volna – erősítve a mindenkire ugyanúgy érvényes törvény elvét. Fontosabb lett volna a valódi szakmai munka, mint az a színház, amit a média közvetít. A Híd saját törvényjavaslatait a szakmai és politikai tárgyalóasztalnál készítette elő. Ennek szenteltük a kormány első 100 napját. Konkrét lépések előkészítésén dolgoztunk az iskolaügy, a környezetvédelem, a közlekedés terén és a kormánybiztosaink hivatalaiban is. Sajnálom, hogy ebben a zajban ez senkit sem érdekel. Mi ezért a munkáért léptünk kormányra. Tudatosítva azt is, hogy egyesek „pokollá akarják tenni az életünket“.