A történelmi eseményeket soha nem lehet önmagukban vizsgálni. Mindig érdemes megnézni, milyen volt az adott kor, mi zajlott a világban ugyanabban az időben. Ha visszatekintünk 1848-ra, azt látjuk, hogy januárban kitört a forradalom a szicíliai Palermóban. Februárban kitört a forradalom Franciaországban és I. Lajos Fülöp francia király lemondott a trónjáról. Majd marcius 15-én pedig kitört a forradalom Pesten.
Tehát forrt a világ. Vannak korok, amelyek különösen zaklatottak, amikor a szokásosnál is több és nagyobb változás teszi nehezebbé az emberek életét. Ilyen ez a mai kor is. Az egyik leggonoszabb kínai átok azt mondja: Élj változó korban! Mi is ilyen korban élünk. A mai középkorú és idősebb generáció életét megbélyegezte és elviselhetetlen korlátok közé szorította az embertelen kommunista rendszer, a rendszerváltás óta pedig az útkeresés és a hosszantartó, sokszor fájdalmas reformok korát éljük. Nekünk mégis ebben a korban kell helytállnunk, és emberhez méltó életet teremteni önmagunk és az utánunk következő generációk számára.
Az egyes történelmi korszakokat általában az utókor nevezi el. Ma még nem tudjuk, hogy nevezik majd az utánunk jövők a mai kort, de az már biztos, hogy az 1800-as évek első felét reformkorként emlegetjük – nem véletlenül. A korszakot hatalmas társadalmi, gazdasági és kulturális változások, reformok jellemezték. Végét járta a feudalizmus, mert az emberek jobbra, többre vágytak. Szabadságra, polgári értékekre és életmódra. Olyan célokért szálltak síkra, mint a jobbágy-felszabadítás, sajtószabadság, törvény előtti egyenlőség, az önálló, modern ipar megteremtése. Olyan célok ezek, amelyekért nekünk már nem kell harcolnunk, a ma embere számára mindez már adott és természetes. De minden kornak, minden népnek és közösségnek megvan a maga feladata és megharcolnivalója. Nekünk is. De mi sokkal szerencsésebbek vagyunk, mert nekünk már nem kell a vérünket ontani és családi életünket feláldozni a céljainkért folytatott harcban.
Egy szempontból talán mégis nehezebb dolgunk van: ha tudjuk is a célt, a cél eléréséhez vezető utat sokan sokféleképpen látjuk. A forradalmárok képesek voltak arra, hogy 12 pontban kiáltsák ki, mit kíván a magyar nemzet, és követelések megvalósításáért a nép képes volt harcolni és meghalni. Ma sokkal nehezebb mozgósítani az embereket még a felemelő, nagy célok érdekében is, mint forradalmi időkben.
Kell-e annál nagyobb cél, mint nemzeti közösségünk megmaradása? Ha űgy érezzük ez a célunk, akkor már csak a hozzávezető utat kell megtalálnunk. Nem könnyű eldönteni, hogy ma a szembenállás vagy inkább az együttműködés-e a célravezetőbb. Mégis minden nehézség ellenére állítom csak az együttműködéssel érhetünk el eredményeket. Ha kérdeznek elég-e ez, azt kellene válaszolnom, hogy ez csak az yt kijelölése. Nekünk saját magunknak kell akarnunk élni a kiharcolt jogainkkal. Sokan keménykednek, de még olyan törvényadta lehetőségekkel sem élnek, mint a magyar névhasználat, magyar iskola választás vagy az anyanyelvünk használata.A forradalmak vérveszteséggel járnak. De vajon nem jelentős-e a vérveszteségünk ma, békeidőben, amikor 10 év alatt, két népszámlálás között 40.000 magyar ember tűnik el? A forradalom, szabadságharc idején az elbukó hős mögött feltűnik a következő, aki továbbviszi a zászlót, de ott, ahol önként adjuk meg magunkat egy szorító erőnek, az asszimilációnak, ott az utánpótlást vágjuk el. Márpedig ebben óriási a felelősségünk. Felelős az értelmiség, a politikus, a tanár, a népművelő és felelős minden egyes ember. Nem eleg jogokat csak kovetelnunk, elnunk is kell veluk.
Mi kell tehát ahhoz, hogy megmaradjunk? Nem más, mint félelem nélküli lét, tehát a szabadság maga. Számunkra, szlovákiai magyarok számára vajon hol kezdődik a szabadság? Ott, ahol nem félünk magyar iskolába járatni gyermekeinket, és nem félünk szabadon használni anyanyelvünket. Ott, ahol nem félünk összegyűlni nemzeti ünnepeinken, és nem félünk elénekelni a magyar himnuszt. Ott, ahol nem kell félnünk elmondani a véleményünket a bennünket, vagy az egész társadalmat érintő kérdésekről, sőt ott, ahol nem félünk saját kezünkbe venni a sorsunk irányítását. És ott, ahol nem félünk megvallani magyarságunkat.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyarság történetének meghatározó eseménye, nemzeti identitásunk egyik alapköve. Csak rajtunk mulik, hogyan es mit epitunk e alapkore. Kivanom, hogy utodaink ugy emlekezzenek rank, mint a jo gazdara, aki a leheto legtobbet hozta ki az adott lehetosegekbol.
