A szlovák nyilvánosság a történelem egyik sötétebb pillanatáról emlékezik meg. Ma, augusztus 21-én 46 év telt el azóta, hogy a szovjet és „testvéri“ csapatok bevonultak Csehszlovákia területére.
Úgy gondolom, minden történelmi eseményről elsősorban azért kéne megemlékeznünk, hogy ne felejtsünk. Az 1968-as augusztusi események mintha ebből a „nem felejtjükből“ kimaradtak volna. Legalábbis ilyen érzésem van, kormánytisztviselőink kijelentéseit és állásfoglalásait követve az EU Oroszországgal szembeni szankciói kapcsán, amelyek Oroszország Ukrajnával szembeni hatalmi viselkedésének eredményeként születtek meg.
Hogy ezt miért gondolom így? Mert annak ellenére, hogy 1968-ban még csak gyerek voltam, emlékszem ezekre az eseményekre. Tudom, mit jelentettek számomra az idegen tankok és a katonák az utcákon. Emlékszem, hogyan beszéltek róla a szülők és a felnőttek – „mindenki hátat fordított nekünk, senki sem segít“. Egyes politológusok is azt mondják, hogy a nyugati hatalmak kiszolgáltattak minket az oroszoknak, úgy ahogy tették ezt a magyarokkal is 1956-ban. Aggasztott minket, hogy a világ, a demokrácia képviselői cserbenhagytak minket. Igen, s mert akkor rólunk volt szó, ez nagyon érzékenyen érintett minket.
Ezért sem tudom elfogadni a miniszterelnök és a kormánytisztviselők magatartását. Először megszavazzák Brüsszelben a szankciókat, s mikor már elég messze vannak, kritizálják őket. Nálunk ezt köpönyegforgatásnak hívják.
Felejtünk? Most, amikor a hatalmi praktikák megint terjedni kezdenek és az ún. „nyugati társadalmak“ „csak“ ún. gazdasági szankciókkal avatkoznak közbe, hirtelen elítéljük ezt a beavatkozást? Azt védjük, aki nem is igényli, hogy megvédjük. Mert nagy, erős és rendíthetetlen. S ennek megfelelően viselkedik: bekebelezi a területeket és testvéri segítséget nyújt. Amelyből ugyanúgy évekig tartó fojtó testvéri ölelés lehet. De ez most nem minket érint. Ezért viselkedhetünk felelőtlenül? A felejtés nem ment fel minket a felelősség alól. Nem lehetünk egyszerre tetszetős európai politikusok és Oroszország rettenthetetlen barátai is. Ez így nem megy.
A felejtésnek nincs gyógymódja. Emlékezni akarni kell. És ez az akarat egyes államokban evidensen hiányzik. A Szlovák Köztársaság kormányzatának köreiben egészen biztosan.