A történelmi eseményeket soha nem lehet önmagukban vizsgálni. Mindig érdemes megnézni, milyen volt az adott kor, mi zajlott a világban ugyanabban az időben. Ha visszatekintünk 1848-ra, azt látjuk, hogy januárban kitört a forradalom a szicíliai Palermóban. Februárban kitört a forradalom Franciaországban és I. Lajos Fülöp francia király lemondott a trónjáról. Majd marcius 15-én pedig kitört a forradalom Pesten.

Tehát forrt a világ. Vannak korok, amelyek különösen zaklatottak, amikor a szokásosnál is több és nagyobb változás teszi nehezebbé az emberek életét. Ilyen ez a mai kor is. Az egyik leggonoszabb kínai átok azt mondja: Élj változó korban! Mi is ilyen korban élünk. A mai középkorú és idősebb generáció életét megbélyegezte és elviselhetetlen korlátok közé szorította az embertelen kommunista rendszer, a rendszerváltás óta pedig az útkeresés és a hosszantartó, sokszor fájdalmas reformok korát éljük. Nekünk mégis ebben a korban kell helytállnunk, és emberhez méltó életet teremteni önmagunk és az utánunk következő generációk számára.

Az egyes történelmi korszakokat általában az utókor nevezi el. Ma még nem tudjuk, hogy nevezik majd az utánunk jövők a mai kort, de az már biztos, hogy az 1800-as évek első felét reformkorként emlegetjük – nem véletlenül. A korszakot hatalmas társadalmi, gazdasági és kulturális változások, reformok jellemezték. Végét járta a feudalizmus, mert az emberek jobbra, többre vágytak. Szabadságra, polgári értékekre és életmódra. Olyan célokért szálltak síkra, mint a jobbágy-felszabadítás, sajtószabadság, törvény előtti egyenlőség, az önálló, modern ipar megteremtése. Olyan célok ezek, amelyekért nekünk már nem kell harcolnunk, a ma embere számára mindez már adott és természetes. De minden kornak, minden népnek és közösségnek megvan a maga feladata és megharcolnivalója. Nekünk is. De mi sokkal szerencsésebbek vagyunk, mert nekünk már nem kell a vérünket ontani és családi életünket feláldozni a céljainkért folytatott harcban. 

Egy szempontból talán mégis nehezebb dolgunk van: ha tudjuk is a célt, a cél eléréséhez vezető utat sokan sokféleképpen látjuk. A forradalmárok képesek voltak arra, hogy 12 pontban kiáltsák ki, mit kíván a magyar nemzet, és követelések megvalósításáért a nép képes volt harcolni és meghalni. Ma sokkal nehezebb mozgósítani az embereket még a felemelő, nagy célok érdekében is, mint forradalmi időkben.

Kell-e annál nagyobb cél, mint nemzeti közösségünk megmaradása?  Ha űgy érezzük ez a célunk, akkor már csak a hozzávezető utat kell megtalálnunk. Nem könnyű eldönteni, hogy ma a szembenállás vagy inkább az együttműködés-e a célravezetőbb. Mégis minden nehézség ellenére állítom csak  az együttműködéssel érhetünk el eredményeket. Ha kérdeznek elég-e ez, azt kellene válaszolnom, hogy ez csak az yt kijelölése. Nekünk saját magunknak kell akarnunk élni a kiharcolt jogainkkal. Sokan keménykednek, de még olyan törvényadta lehetőségekkel sem élnek, mint a magyar névhasználat, magyar iskola választás vagy az anyanyelvünk használata.A forradalmak vérveszteséggel járnak. De vajon nem jelentős-e a vérveszteségünk ma, békeidőben, amikor 10 év alatt, két népszámlálás között 40.000 magyar ember tűnik el? A forradalom, szabadságharc idején az elbukó hős mögött feltűnik a következő, aki továbbviszi a zászlót, de ott, ahol önként adjuk meg magunkat egy szorító erőnek, az asszimilációnak, ott az utánpótlást vágjuk el. Márpedig ebben óriási a felelősségünk. Felelős az értelmiség, a politikus, a tanár, a népművelő és felelős minden egyes ember. Nem eleg jogokat csak kovetelnunk, elnunk is kell veluk.

Mi kell tehát ahhoz, hogy megmaradjunk? Nem más, mint félelem nélküli lét, tehát a szabadság maga. Számunkra, szlovákiai magyarok számára vajon hol kezdődik a szabadság? Ott, ahol nem félünk magyar iskolába járatni gyermekeinket, és nem félünk szabadon használni anyanyelvünket. Ott, ahol nem félünk összegyűlni nemzeti ünnepeinken, és nem félünk elénekelni a magyar himnuszt. Ott, ahol nem kell félnünk elmondani a véleményünket a bennünket, vagy az egész társadalmat érintő kérdésekről, sőt ott, ahol nem félünk saját kezünkbe venni a sorsunk irányítását. És ott, ahol nem félünk megvallani magyarságunkat.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyarság történetének meghatározó eseménye, nemzeti identitásunk egyik alapköve.  Csak rajtunk mulik, hogyan es mit epitunk e alapkore. Kivanom, hogy utodaink ugy emlekezzenek rank, mint a jo gazdara, aki a leheto legtobbet hozta ki az adott lehetosegekbol.

Nem érzem magam jogosultnak arra, hogy ítélkezzek mások tettei felett. De mint a kormánykoalíció tagja elvárom, hogy megbízhassak partnereimben. Ez a hét sajnos megingatta bizalmamat. Fontosnak tartom ugyanis, hogy az egyezségeket betartsuk, és én mindig erre is törekszem. A kormányprogram pedig komoly egyezségnek számít, főleg a jelen helyzetben. Választóink bizalmat adtak nekünk, mert változást akartak. Kötelességemnek érzem, hogy cselekedeteimmel és döntéseimmel továbbra is kiérdemeljem bizalmukat. Remélem, hogy a kormány tagjai is így vélekednek.

A munka ezek után még nehezebb lesz, de nem azon emberek közé tartozom, akik meghátrálnának a kihívások előtt. Célokkal vágtam neki az előttünk álló négy évnek és teljesíteni is szeretném azokat. De hogy milyen meglepetések várnak még minket a parlamentben, azt csak a jó Isten tudja már. Most azonban úgy érzem, hogy ezek után már semmi sem fog tudni meglepni.

A körút Komáromban és Dunaszerdahelyen vette kezdetét, majd Besztercebányán, Rimaszombatban, Kassán és Eperjesen is jártunk. Bevallom, nem számítottam ekkora érdeklődésre. Kellemes meglepetésként ért, hogy a Hídnak ugyan 95 saját polgármestere van, de a találkozókon egyszer annyian vettek részt.

Amit szintén pozitívan értékelnék, hogy a résztvevők többsége nem egyenesen tőlünk várt segítséget, hanem konkrét problémákkal fordultak hozzánk, amikre együtt kerestük a megoldást. A legtöbb kérdés az Európai uniós pályázatok kapcsán merült fel, illetve hogy a Híd által vezetett minisztériumokban mire és milyen módon lehet pályázatot benyújtani. Mivel a környezetvédelmi és földművelésügyi miniszter is elkísértek, így első kézből kaphattak választ kérdéseikre az érdeklődők.

A találkozók során még inkább tudatosítottuk, mennyire fontos az önkormányzatokkal való együttműködés. Létrehoztuk a Híd önkormányzatokért felelős bizottságát, melynek elnöke Jakab Elemér, a Híd parlamenti képviselője, tagjai pedig az egyes kerületek által delegált képviselők.  A bizottság egyik fő célja, hogy a falvak és városok problémáiról, kéréseiről, helyzetéről mindig időszerű áttekintésünk legyen, hiszen csak így működhetünk velük együtt.

Ez a bizottság most a polgármesterek fizetésének problémájával foglalkozik, ugyanis nem tudjuk támogatni az erről szóló, SaS által készített törvényjavaslatot. Úgy gondoljuk, hogy ez a tervezet sérti az önkormányzatiság elvét, mi viszont egy olyan megoldást szeretnénk találni, mely nem veszi el az egyes önkormányzatoktól azt, hogy önállóan dönthessenek ezekben a kérdésekben. Mivel tudatosítjuk, hogy a jelenlegi helyzetben muszáj csökkenteni az állam kiadásait, ám egy olyan megoldást szeretnénk találni, melyet az érintettek is el tudnak fogadni. Ezért a napokban tárgyaltunk a Szlovákiai Városok és Falvak Szövetségével is, és a körutakon kikértük a jelenlevő polgármesterek véleményét is ezzel a problémával kapcsolatban. Remélem, sikerül egy olyan megoldást találnunk, melyet mindenki el tud majd fogadni.

Jó érzéssel távoztam a találkozókról. A polgármesterek tudatosították, hogy a kezdeményezésnek mindig tőlük kell érkeznie, és mi csak ezután tudunk nekik segíteni. Mint sok más esetben is, itt is idézhetnénk a mondást, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít!

A kormánykoalíció egyik célja egyre több új munkahely kialakítása, ezáltal a munkanélküliség arányának csökkentése. Ehhez azonban arra van szükség, hogy országunk vonzó legyen akár a külföldi befektetők számára is. Jelenleg a bérekből nagyon magas juttatásokat kell fizetni, ezek csökkentése azonban hozzájárulhat a munkapiac megerősítéséhez.

Az idősebb korosztályról sem fogunk megfeledkezni. Még mindig nagy különbségek vannak az egyes nyugdíjak között, sokan éppen hogy csak meg tudnak élni a havonta járó összegből, de vannak olyanok is, akik gyermekeik, rokonaik segítségére szorulnak. Az időseket tisztelnünk kell, és meg kell adnunk nekik a lehetőséget, hogy az egész életükön át tartó munkájuk után tisztességesen tudjanak pihenni, ezért törekedni fogunk egy olyan megoldást találni, amely ezt lehetővé is teszi majd számukra.

Fontosnak tartom továbbá például az Európai Uniós Alapokból való ésszerű merítést is. Ha adva van egy ilyen lehetőség, minél szélesebben körben ki kell használni. Gondolok itt akár a környezetvédelemre, a régiófejlesztésre vagy akár kultúrára is.

A kettős állampolgárságról szóló törvény is már jó ideje vita tárgya nemcsak a parlamentben, hanem a lakosok körében is. A Fico-kormány által elfogadott változat, mely szerint minden szlovák állampolgár elveszíti állampolgárságát, amennyiben egy másik országét is fel szeretné venni, elfogadhatatlan. A KDH módosító javaslatát sem tartom szerencsésnek, miszerint a kettős állampolgárságot élvező lakosok ne szolgálhassanak a hadi erőknél, ne végezhessenek rendőri munkát. A koalíciós partnereknek meg kellene érteniük, hogy nem azért folyamodik valaki egy másik ország állampolgárságáért, mert Szlovákiának hátat akar fordítani.

A nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó törvények is megvitatásra fognak kerülni. Az egyik ilyen törvény a kisebbségek nyelvhasználatával kapcsolatos. Már az államnyelvtörvény kapcsán bebizonyosodott, hogy a mi elképzeléseink sokszor nem azonosak a koalíció többi tagjával, bizonyára most is sok tárgyalás és vita fogja megelőzni a törvény elfogadását. Egyik fő célunk azonban a jelenlegi 20 százalék alá csökkenteni a kisebbségi határt, tehát hogy az olyan városokban, községekben is érvényesüljenek a kisebbségek jogai, ahol nem éri el azok száma a 20 százalékot.

A kisebbségek kultúrájának finanszírozására is készül egy javaslat, ha minden az elképzeléseink szerint fog haladni, valószínűleg májusban kerül majd a parlament elé. 
Egy év talán hosszú időnek tűnhet mindezek megvalósítására,de sok munka áll előttünk, hogy minden esetben olyan megoldást tudjunk találni, amely mindenki számára kedvező.